A tanár úr aján­déka

Vala­men­nyien örzünk emlé­ke­ket idéző tárgya­kat. Ezek­nek a „vaca­kok­nak” a külön­le­ges­sége az hogy mások számára feles­le­ge­sek, mert csak mi ismerjük a hozzájuk csatolt emlé­ke­ket.

Nálam ez egy növény, a teras­zon virágzó Hoya. A Hoya trópusi növény, de az enyém Svédországból szár­ma­zik. Íme a hozzá csatolt törté­net :

1973-ban elha­gy­tam Magya­rorszá­got, és néhány évvel később egy produk­ciós cég megbí­zott, hogy írjak egy kis reklám­fil­met egy gyógys­zer­készít­mé­nyre. Ez a munka Svédországba, Uppsalába vitt engem, 70 km-re Stock­holmból. Igy vált lehetővé számomra, hogy meglá­to­gas­sam egykori buda­pesti film főis­ko­lai taná­ro­mat, Herskó Jánost, aki ott élt Magya­rorszá­gról való távozása óta. A „Kez­de­tek” című olda­la­mon, mesé­lem el mennyire imádták a diákjai.

Egy tíz hóna­pos vizsga soro­zat után 1968-ban felvet­tek ebbe a elérhe­tet­len­nek látszó film főis­kolába. Herskó bízott bennem, súlyos hátrá­nyom elle­nére : lány vagyok. Tizenöt fiú között lány­nak lenni nem volt könnyű minden nap, abban az időben. A „ren­dező” szó nőies formá­ban nem is léte­zett, ami bizo­nyí­téka annak, hogy ez férfi szakma. Herskó másképp gondolta. Két éven át taní­totta nekünk a szakmát, türe­lem­mel, humor­ral, legendás viccei­vel. Az első évet az „igazi” életre szánta, vagyis a doku­men­tum­fil­me­kre. Az interjú készí­tés művés­ze­té­nek gyakorlása úgy indult, hogy kette­sé­vel a kis TV-stúdió kamerái előtt kellett kérdeznünk a part­nert. Cél, hogy megis­mer­kedjünk vele. Amikor rám került a sor, egyik osztá­lytár­sam készí­tett velem egy könnyű hangú beszél­ge­tést : kommentál­nom kellett a táskám tartalmát.

Miután elkészült a felvé­tel, Herskó leült velem szem­ben, mondván : „Most én követ­ke­zem. Felvé­tel !” Néhány másod­per­cig szem­be­né­zett velem, majd lágy hangon azt mondta : „Mesélje el hogy mondták meg magá­nak a szülei hogy elvál­nak ?”

Abban a pilla­nat­ban megjelent egy hét éves kislány, aki ott áll a két szülő között, akik a könyvtá­ru­kat próbálják elosz­tani. „Vidd el ezt a köny­vet, tudom, nagyon szere­ted”, mondja apám, és hallot­tam, hogy anyám azt válas­zolja : „nem, te is szere­ted ! Tartsd meg !” Az évek során türel­me­sen gyűjtö­ge­tett könyvtá­ruk ugyan úgy számoló­dott fel, mint a házassá­guk.

Az apám felém fordul, legug­gol, hogy szem­ma­gasság­ban legyen, a karjai­mat kemé­nyen szorítva, nekem szögezi a kérdést : „Elvá­lunk. Anyukád elköltö­zik innen. Kivel akarsz maradni ? Vele vagy velem ?”

A taná­rom­mal szem­ben, könnyes szemek­kel mesél­tem a történ­te­ket és azt hogy mennyire képte­len voltam választ adni. Nem akar­tam fájdal­mat okozni apám­nak, akinek az arca szinte megé­rin­tette az enyé­met, végül is suttogva ejtet­tem ki a szót : „Veled…”

Snitt ! Mint mondjuk a film­világ­ban.

Eltelt néhány hónap. Az osztá­lytár­saim már dolgoz­tak az év végi film­ter­vei­ken : doku­men­tum­fil­me­ken. És nekem semmi ötle­tem ! Az rende­zési órák egymást köve­tet­ték anélkül hogy benyúj­ta­nék egy szinops­zist. Herskó ugyan nem sürge­tett, de én egyre nagyobb zavar­ban voltam. Féltem, hogy vagy hanyag­sá­gnak vagy tehet­ség hiányá­nak értel­mez­heti a visel­ke­dé­se­met.

Megfor­dult ugyan a fejem­ben néhány bizo­ny­ta­lan ötlet, de gyor­san elhes­se­get­tem őket, azt híve hogy nevet­sé­ge­sek, még a gondo­la­tuk is.

Egyik este, Herskó az rendezői óra végén, mindenki előtt odaszól nekem : „Negrelli, várjon meg lent a presszó­ban.” „Jaj ! Mit akar ?” gondol­tam, de kérdés nélkül azt felel­tem : „Igen, tanár úr…”

A presszó­ban néz engem és nem mond semmit. Csend­ben szívjuk a cigin­ket és kortyol­gatjuk a kávén­kat. Érzem, hogy ez a hall­gatás nem tűrhető tovább :

– Tanár úr, gondol­ko­zom egy ötle­ten, de…

Elmo­so­lyo­dik, hogy bátorít­son, egy pici gúnnyal a tekin­te­té­ben.

– …arra gondol­tam, hogy vala­mit csiná­lok anyámról…

– Na végre ! Ezt a monda­tot, várom jó ideje ! Gratulá­lok ! Tudja, amíg nem oldotta meg a gyer­mek­kori problémáját, addig nem tud más témán dolgozni !

Így szüle­tett meg a „Mi és én” című film, sok nehéz­ség­gel magam­mal és a környe­zet­tem­mel szem­ben, de végül Herskó mutatta meg az utat, mint ahogy megmu­tatta a többi diák­nak is a saját útjai­kat.

Aztán Herskó diss­zidált, elha­gyta Magya­rorszá­got, ahogy már elmond­tam. Egy másik tanár vette át az évfo­lya­mot a harma­dik év elején. Aktív rendező, mint az iskola vala­men­nyi tanára. Egy híres­ség, a nagyok között a legna­gyobb !

Az első nap, az egész osztály a tévéstú­dió­ban ül vele szem­ben és egymás után bemu­tat­ko­zunk. Rám kerül a sor és kezdem : „Negrelli Andrea vagyok…” de mielőtt foly­ta­thatnám, félbevág : „Tudom, ki maga ! Meg kell monda­nom magá­nak, hogy a rende­zés nem női szakma és a hátra­lévő időben mindent el fogok követni, hogy ezt bebi­zo­nyít­sam magá­nak !” Puff ! És való­ban, mindent megtett, hogy megért­sem : nem itt van a helyem !

Két év válasz­tott el minket tanulmá­nyaink végétől. Számomra ez a két év a mai napig csak szen­ve­dést jelent. A rendezői órák rémá­lommá váltak. Minden pilla­nat­ban félnem kellett tőle és magamtól, a nevet­gélő osztá­lytár­saim elött…

Snitt !

A fiatal nő, aki Stock­holmba érke­zett, nem hasonlí­tott már a gond­ta­lan növen­dé­kre, akit Herskó ismert. Igy köszöntött : „Nagy örömömre szolgált a levele, és örülök, hogy jól van, és ott van, ahol van !” (Vagyis Fran­ciaország­ban.) „Jöjjön, renge­teg monda­ni­valónk van egymás­nak !”

Újra talál­koz­tam azzal a Herskó­val, akit ismer­tem. Nem válto­zott, az elmúlt évek elle­nére, sem a külseje, sem a humora. János és Anna, a magyar film­világ miti­kus házaspárjá­nak meghí­vott vendége voltam. Anna fotós és filmo­pe­ratőr. A napfé­nyes, lakás a svéd fővá­ros köze­lé­ben, az ország dizájn stílusá­ban volt beren­dezve, kényelmes és funk­cioná­lis, gyönyörű növé­nyek­kel az abla­kok körül.

Ez a náluk töltött néhány nap kinyi­totta a szeme­met, megma­gyarázta a múltam egy részét, magya­rországi nehéz­sé­geim okait. Amikor mesél­tem János­nak az utódjáról és arról amiben részem volt, szomorúan bólin­tott : „Egyál­talán nem lep meg, mi két ellen­tétes vilá­got képvi­seltünk.”

Beszél­ge­té­seink során egy dolog a torkom­ban maradt : nem mertem beval­lani, hogy a tila­lom, amelyet az utódja (akit nem akarok itt megne­vezni), minden héten újra és újra érez­te­tett velem, mélyen beásta magát a tuda­tomba. Annak elle­nére, hogy sikerült végez­nem és diplomáz­nom, nem érez­tem a jogot, hogy gyako­rol­has­sam rendezői szakmát. Ez az érzés hosszú éveken át elki­sért…

La plante HoyaTávozá­som előtt megc­sodál­tam Anna gyönyörű Hoya növé­nyét ami a nappali abla­kait vette körül. Anna levá­gott két leve­let és odaadta. „Nyomd be őket félig egy cserép földbe és neked is lesz egy Hoyád otthon. Igy nem felej­tesz el minket.”

Párizsba érkezve, végre­haj­tot­tam az utasítást. A leve­lek élet­ben marad­tak néhány hóna­pig, anélkül, hogy legki­sebb jelét mutatták volna, hogy egy növé­nyt akarná­nak hajtatni. Egy napon úgy döntöt­tem, hogy abba­ha­gyom a kísér­le­tet, és kiborí­tot­tam a csere­pet egy újság­papírra, mielőtt kidobnám a szemétbe. És mit látok ? Egy kis gyökér az egyik levél alján !

Így fogant meg és nagyon lassan növény lett belőle. Párizs­ban nőtt fel, majd az egymást követő költö­zé­sek után, három évti­zed­del később, elkí­sért Dél-Fran­ciaországba ahol most virág­zik, mint soha annak elötte !

Amikor nézem, öntözöm vagy foglal­ko­zom vele, Herskó tanár úrra gondo­lok, aki a fiatal tehet­sé­gek kertésze volt…

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..