A tanár úr ajándéka

Valamennyien örzünk emlékeket idéző tárgyakat. Ezeknek a „vacakoknak” a különlegessége az hogy mások számára feleslegesek, mert csak mi ismerjük a hozzájuk csatolt emlékeket.

Nálam ez egy növény, a teraszon virágzó Hoya. A Hoya trópusi növény, de az enyém Svédországból származik. Íme a hozzá csatolt történet:

1973-ban elhagytam Magyarországot, és néhány évvel később egy produkciós cég megbízott, hogy írjak egy kis reklámfilmet egy gyógyszerkészítményre. Ez a munka Svédországba, Uppsalába vitt engem, 70 km-re Stockholmból. Igy vált lehetővé számomra, hogy meglátogassam egykori budapesti film főiskolai tanáromat, Herskó Jánost, aki ott élt Magyarországról való távozása óta. A „Kezdetek” című oldalamon, mesélem el mennyire imádták a diákjai.

Egy tíz hónapos vizsga sorozat után 1968-ban felvettek ebbe a elérhetetlennek látszó film főiskolába. Herskó bízott bennem, súlyos hátrányom ellenére: lány vagyok. Tizenöt fiú között lánynak lenni nem volt könnyű minden nap, abban az időben. A „rendező” szó nőies formában nem is létezett, ami bizonyítéka annak, hogy ez férfi szakma. Herskó másképp gondolta. Két éven át tanította nekünk a szakmát, türelemmel, humorral, legendás vicceivel. Az első évet az „igazi” életre szánta, vagyis a dokumentumfilmekre. Az interjú készítés művészetének gyakorlása úgy indult, hogy kettesével a kis TV-stúdió kamerái előtt kellett kérdeznünk a partnert. Cél, hogy megismerkedjünk vele. Amikor rám került a sor, egyik osztálytársam készített velem egy könnyű hangú beszélgetést: kommentálnom kellett a táskám tartalmát.

Miután elkészült a felvétel, Herskó leült velem szemben, mondván: „Most én következem. Felvétel!” Néhány másodpercig szembenézett velem, majd lágy hangon azt mondta: „Mesélje el hogy mondták meg magának a szülei hogy elválnak?”

Abban a pillanatban megjelent egy hét éves kislány, aki ott áll a két szülő között, akik a könyvtárukat próbálják elosztani. „Vidd el ezt a könyvet, tudom, nagyon szereted”, mondja apám, és hallottam, hogy anyám azt válaszolja: „nem, te is szereted! Tartsd meg!” Az évek során türelmesen gyűjtögetett könyvtáruk ugyan úgy számolódott fel, mint a házasságuk.

Az apám felém fordul, leguggol, hogy szemmagasságban legyen, a karjaimat keményen szorítva, nekem szögezi a kérdést: „Elválunk. Anyukád elköltözik innen. Kivel akarsz maradni? Vele vagy velem?”

A tanárommal szemben, könnyes szemekkel meséltem a történteket és azt hogy mennyire képtelen voltam választ adni. Nem akartam fájdalmat okozni apámnak, akinek az arca szinte megérintette az enyémet, végül is suttogva ejtettem ki a szót: „Veled…”

Snitt! Mint mondjuk a filmvilágban.

Eltelt néhány hónap. Az osztálytársaim már dolgoztak az év végi filmterveiken: dokumentumfilmeken. És nekem semmi ötletem! Az rendezési órák egymást követették anélkül hogy benyújtanék egy szinopszist. Herskó ugyan nem sürgetett, de én egyre nagyobb zavarban voltam. Féltem, hogy vagy hanyagságnak vagy tehetség hiányának értelmezheti a viselkedésemet.

Megfordult ugyan a fejemben néhány bizonytalan ötlet, de gyorsan elhessegettem őket, azt híve hogy nevetségesek, még a gondolatuk is.

Egyik este, Herskó az rendezői óra végén, mindenki előtt odaszól nekem: „Negrelli, várjon meg lent a presszóban.” „Jaj! Mit akar?” gondoltam, de kérdés nélkül azt feleltem: „Igen, tanár úr…”

A presszóban néz engem és nem mond semmit. Csendben szívjuk a ciginket és kortyolgatjuk a kávénkat. Érzem, hogy ez a hallgatás nem tűrhető tovább:

– Tanár úr, gondolkozom egy ötleten, de…

Elmosolyodik, hogy bátorítson, egy pici gúnnyal a tekintetében.

– …arra gondoltam, hogy valamit csinálok anyámról…

– Na végre! Ezt a mondatot, várom jó ideje! Gratulálok! Tudja, amíg nem oldotta meg a gyermekkori problémáját, addig nem tud más témán dolgozni!

Így született meg a „Mi és én” című film, sok nehézséggel magammal és a környezettemmel szemben, de végül Herskó mutatta meg az utat, mint ahogy megmutatta a többi diáknak is a saját útjaikat.

Aztán Herskó disszidált, elhagyta Magyarországot, ahogy már elmondtam. Egy másik tanár vette át az évfolyamot a harmadik év elején. Aktív rendező, mint az iskola valamennyi tanára. Egy híresség, a nagyok között a legnagyobb!

Az első nap, az egész osztály a tévéstúdióban ül vele szemben és egymás után bemutatkozunk. Rám kerül a sor és kezdem: „Negrelli Andrea vagyok…” de mielőtt folytathatnám, félbevág: „Tudom, ki maga! Meg kell mondanom magának, hogy a rendezés nem női szakma és a hátralévő időben mindent el fogok követni, hogy ezt bebizonyítsam magának!” Puff! És valóban, mindent megtett, hogy megértsem: nem itt van a helyem!

Két év választott el minket tanulmányaink végétől. Számomra ez a két év a mai napig csak szenvedést jelent. A rendezői órák rémálommá váltak. Minden pillanatban félnem kellett tőle és magamtól, a nevetgélő osztálytársaim elött…

Snitt!

A fiatal nő, aki Stockholmba érkezett, nem hasonlított már a gondtalan növendékre, akit Herskó ismert. Igy köszöntött: „Nagy örömömre szolgált a levele, és örülök, hogy jól van, és ott van, ahol van!” (Vagyis Franciaországban.) „Jöjjön, rengeteg mondanivalónk van egymásnak!”

Újra találkoztam azzal a Herskóval, akit ismertem. Nem változott, az elmúlt évek ellenére, sem a külseje, sem a humora. János és Anna, a magyar filmvilág mitikus házaspárjának meghívott vendége voltam. Anna fotós és filmoperatőr. A napfényes, lakás a svéd főváros közelében, az ország dizájn stílusában volt berendezve, kényelmes és funkcionális, gyönyörű növényekkel az ablakok körül.

Ez a náluk töltött néhány nap kinyitotta a szememet, megmagyarázta a múltam egy részét, magyarországi nehézségeim okait. Amikor meséltem Jánosnak az utódjáról és arról amiben részem volt, szomorúan bólintott: „Egyáltalán nem lep meg, mi két ellentétes világot képviseltünk.”

Beszélgetéseink során egy dolog a torkomban maradt : nem mertem bevallani, hogy a tilalom, amelyet az utódja (akit nem akarok itt megnevezni), minden héten újra és újra éreztetett velem, mélyen beásta magát a tudatomba. Annak ellenére, hogy sikerült végeznem és diplomáznom, nem éreztem a jogot, hogy gyakorolhassam rendezői szakmát. Ez az érzés hosszú éveken át elkisért…

La plante HoyaTávozásom előtt megcsodáltam Anna gyönyörű Hoya növényét ami a nappali ablakait vette körül. Anna levágott két levelet és odaadta. „Nyomd be őket félig egy cserép földbe és neked is lesz egy Hoyád otthon. Igy nem felejtesz el minket.”

Párizsba érkezve, végrehajtottam az utasítást. A levelek életben maradtak néhány hónapig, anélkül, hogy legkisebb jelét mutatták volna, hogy egy növényt akarnának hajtatni. Egy napon úgy döntöttem, hogy abbahagyom a kísérletet, és kiborítottam a cserepet egy újságpapírra, mielőtt kidobnám a szemétbe. És mit látok? Egy kis gyökér az egyik levél alján!

Így fogant meg és nagyon lassan növény lett belőle. Párizsban nőtt fel, majd az egymást követő költözések után, három évtizeddel később, elkísért Dél-Franciaországba ahol most virágzik, mint soha annak elötte!

Amikor nézem, öntözöm vagy foglalkozom vele, Herskó tanár úrra gondolok, aki a fiatal tehetségek kertésze volt…