Húsz évesen a Magyar Televízió Ifjúsági osztályának második asszisztense vagyok. Ez a produkció széles palettáját jelenti, az egyenes adástól a rajzfilmeken át a hosszú filmekig. Ezeket a műsorokat a napi politika nem befolyásolja, nyugodt négy évnek nézek elébe. Az „osztályidegen” eredetem ellenére nyugodtan dolgozhatok, amíg nem okozok csalódást.
Mint az asszisztensek általában, mindenhol megfordulok, az előkészítéstől a forgatásig. Eredményesnek kell lenni úgy a színészekkel, mint a stúdiót megtöltő 150 gyerekkel, meg kell oldani minden problémát, akár a marionettek – bábuk reparálását, stb.
Megtanulom és magamba szívom az engem a csapatukba választó rendezőknek a munkametódusát. Négy év után rájöttem: rendező akarok lenni!
1967-ben – négy éves szünet után, újra osztály nyílik a Filmművészeti Főiskolán. Bekerülni ebbe az iskolába csak álom! Ezerhatszáz jelentkező között én is benyújtom a felvételi kérelmemet, minden remény nélkül.
A felvételi 10 hónapig tart. A többség kiesik minden egyes vizsgánál. Utolsó lépcső: egy 16 mm-es rövidfilmet kell forgatni, maximum 4 percben. Egy leendő rendezőnek és egy leendő operatőrnek kell együtt dolgozni. Még versenyben vagyok…
A forgatás során és életemben először saját ötletemet szolgálom, ami majd megvalósul a filmvásznon. Nem számít a tét, elememben vagyok, teljes harmóniában önmagammal.
Győzelem! Felvettek! A tizenhat bekerült közül én vagyok egyedüli lány!
Az első nap reggelén a két osztályfőnök fogad bennünket: HERSKÓ János és ILLÉS György.
Mint minden tanár, ők is gyakorló filmesek, az egyik rendező, a másik a magyar filmgyártás operatőr óriása. Egybehangzóan ezt az alapállást képviselték: „tudjuk, maguk mind zsenik, de ezt most felejtsék el! Itt mostantól a szakma alapjait fogják megtanulni, és amikor ez már a sajátjuk lesz, akkor lehet áthágni a szabályokat, nem előbb!”
És a tanítás elkezdődik: 12 óra naponta. Általános műveltséget és technikai tudást ad. Tanulunk irodalmat, filozófiát, zenét, esztétikát, művészet- és filmtörténetet, film és hangtechnikát, labor munkát, kamerát, világítást, vágást, videót…
Az iskolának filmstúdiója és forradalmi újdonság, hogy vidéostúdió is van. A rendezőtanár Herskó vezetésével gyakoroljuk az interjúkészítést és a színészvezetést a szokatlanul modern felszerelésekkel.
A politika hirtelen tör be az életembe, egy az év elején érkezett tanfolyamtársam révén. Frissen leszerelt katona lévén, egyenesen Prágából jött, ahol nem saját akaratából részt vett Csehszlovákia lerohanásában, a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregében. Tőle tudjuk meg mi is történt valójában, hiszen az itthoni sajtó semmit nem írt a „Prágai Tavaszról”. 1986-ot írunk…
Két féle életet élünk az iskolában, egy belső és egy külsőt. A Herskó tanár úr kikötötte: „itt szabadon kifejezhetik magukat, de meg ne halljam, hogy valami is kiszivárog innen! Csak evvel a feltétellel védem meg a filmjeiket az irányítókkal szemben!”
Mindannyian betartjuk a szabályt. Két éven át egyútt elemezzük a politikai életet, a propaganda eszközeit, hogy jobban kijátszhassuk. Egyre ügyeseben kritizáljuk a kommunista rendszert a filmjeinkben, a sorok közötti információt használva, a szimbólumokat alkalmazva, a trükköket, az összekacsintást.
Az első év végén a vizsgafilmként egy dokumentumfilmet kell készíteni.
Hiába kerestem egy fél éven át miről is szóljon. Minden ötletem jelentéktelennek tűnt, miközben kétségbeesve láttam az osztálytársaimat, akik dúskáltak az ötletekben. Végül a tanárom nyitotta föl a szememet, kedvesen és tapintatosan rádöbbentett, hogy az egyetlen téma, ami szoba jöhet, az a gyerekkorom és a szüleim válása. Amíg ezt a problémát nem dolgozom fel magamban, addig semmi értelme mással foglalkozni.
Belekezdtem ennek a nagyon bensőséges témának a megvalósításába, aminek a “Mi és Én” címet adtam.
A film vetítése során különböző reakciókkal találkoztam: sokan dicsérték a őszinteségemet, a képi megjelenítést, és persze a szüleim bátorságát. Mások elítéltek a szemérem hiányáért, szerintük nem való a magánélet ilyen fajta kiteregetése. Herskó tanár úr ennek ellenére elküldte a filmet egy németországi fesztiválra.
Éppen a második évvégi vizsgák elött Herskó disszidált. Teljes döbbenet… Több levelében magyarázza a döntése mikéntjét és a rezsimmel való mély ellenérzését. A címzettek a kormány emberei, a kulturális élet vezetői voltak… és én! De ezt csak később fogom megtudni!!! Ez a levél valószínűleg a titkosszolgálatban a nevemen szereplő dossziéban landolt. Sosem olvashattam…
Mi diákok a mentorunk távozása után árvák lettünk. Mások vették át a szerepét, más módszerekkel, más hozzáállással.
Két évre rá, én hagyom el az országot, hogy Franciaországban éljek. De ennek a döntésnek semmi politikai háttere nincs: csatlakozom a férfihoz, akit szeretek…
