Vágó

A tinta még nem száradt meg a diplomá­mon amikor megér­kez­tem Fran­ciaországba, 1973-ban. Hogy dolgoz­has­sak minde­ne­kelőtt meg kellett tanul­nom a fran­cia nyel­vet, és főleg ki kellett tapasz­tal­nom hogyan műkö­dik ez az ország. Ott, ahol nevel­ked­tem nem volt csak egy televí­zió és egy film­gyár. Mindig azt mond­tuk : ha kidob­tak az ajtón akkor mássz be az abla­kon. De Fran­ciaország­ban a renge­teg ajtó és ablak szédü­letes volt számomra. Nem ismer­tem senkit a szakmá­ban, aki a lépé­sei­met egyen­gette volna ebben a labi­rin­tus­ban. Úgy döntöt­tem, hogy újra­kez­dem a szakmát a vágós­zobá­ban. Ott marad­tam 25 éven át. Mint külsős kezd­tem a tévéhí­radónál, majd később komoly ripor­to­kat és doku­men­tum­fil­me­ket vágtam. A leggya­krab­ban újságírók­kal dolgoz­tam, és a filmjeik vágása során segít­ségü­kre voltam a rendezői tudá­som­mal. Jól kiegészí­tettük egymást. Megta­nul­tam beleélni maga­mat a filmjeikbe és segí­teni őket a témáju­kon belül.

Nagyon sokat tanul­tam a híradó­ban. A poli­ti­kai világ elérhetővé vált számomra, huszon­nyolc éves a kommu­nista rend­szer­ben átélt bezártság után. Látva a vágó aszta­lon futó képe­ket, melyek a világ minden részéről érkez­tek, képes lettem a saját véle­mé­nye­met szaba­don kialakí­tani. A világ realitása arra kész­te­tett, hogy újra megvizsgáljam azokat a poli­ti­kai és filozó­fiai koncep­ció­kat, amiket belém nevel­tek ; néhány év alatt semmi sem maradt belőlük. A demo­krá­cia iránti tisz­te­let, a mani­pulá­ció megta­gadása váltott fel bennem sok régi elvet, örökre.

A doku­men­tum­fil­mek és ripor­tok szere­tete nem csökkent az évek során. Imád­tam ezt a munkát, ahol egy-egy snitt kivá­lasztása, egy ember arca, visel­ke­dése, többet mond, mint a legjobb kommentá­tor szöveg. Az inter­júk szövege, ahogyan azokat kivá­lasztjuk, illesztjük, vagy összeállítjuk, nagyon nagy felelős­sé­get ró ránk. Egy jele­net ritmusát megte­rem­teni, hogy az harmo­ni­ku­san illesz­kedjék a snit­tek belső tempójá­hoz, a zene kivá­lasztása, a keve­rés, hogy mindez a film monda­ni­valóját segítse, nagyon izgal­mas munka. Egy filmet megc­sinálni kis rész­le­tek egymá­sutánjá­val, ez olyan fajta hozzáállás, mint amit Miche­lan­gelo mondott (állító­lag) : minden kőben van egy szobor csak le kell fejteni a feles­le­get !

Ezek alatt az évek alatt, még akkor is ha vágás nagyon sok örömet okozott, a vágyam, hogy rendez­hes­sek, nem szűnt meg, de távoli álom maradt. Még akkor is, ha időn­ként volt alkal­mam kimenni a vágós­zobából, mert rám bíztak egy rende­zést. Ilyen volt a vizuá­lis elemek megvalósítása az első inter­aktív vidéo­le­mez­hez, Biar­ritz­ban. Az inter­ak­ti­vitás akkor meg gyerek­cipő­ben járt és senki nem képzelte el, mivé válik napjain­kra.

Vágó­ként dolgoz­tam 16 és 35 milli­mé­teres film nyer­sa­nyag­gal, majd megér­ke­zett a vidéo, és ezzel a tech­niká­val lehe­tet­lenné vált, tech­ni­kai okokból, újra vágni egy jele­ne­tet. A különböző generá­ciók, kópiák a minő­sé­get rette­ne­te­sen rontották. A vágás sokat veszí­tett a bájából és az erejéből. Mert ki képes kivá­lasz­tani biztos kézzel egy új film az első snittjét, annak hosszát, a vágás első regge­lén ? Senki. Ezzel magyaráz­ható a frusz­trá­ció, amit egy egész szakma élt át.

Szerenc­sére az „offline” vágás megszü­le­tett, és mi vágók újra megtalál­tuk az elves­zett para­dic­so­mun­kat. Én egyike voltam az elsők között, akik ebben a változás­ban részt vettek, ugya­nis már 1991-ben, egy akkor még kezdeti stádium­ban lévő progra­mot használ­tam egy három­részes (3X52 perc) doku­men­tum­film soro­zat vágásá­hoz, ugya­nis a film nagyon nagy mennyi­ségű archí­vum anya­got tartal­ma­zott.

Később gyakran dolgoz­tam offline vágás­sal nagyon érdekes doku­men­tum­fil­me­ken. De a vágásra kijelölt idő kezdett csök­kenni, és a musz­te­rolás gyakorta megszűnt. A rendező otthon musze­rolt kazettá­kon, és a vágó már csak betá­plálta a compu­terbe a timekó­do­kat. Se a rendező, se a vágó nem voltak boldo­gok ebben a rájuk kénys­zerí­tett struktúrá­ban. A közös munka, a közös fejtö­rés, a vágó, újságíró vagy rendező között  lehe­tet­lenné vált. Lassacskán a produk­ti­vitás győze­del­mes­ke­dett. Pedig egy emberi lény gondol­kodási ideje nem csök­ken.

Ebben az idős­zak­ban a vágóass­zisz­ten­se­ket felvál­tották tech­ni­ku­sok­kal, akiket ismétlődő munká­kra taní­tot­tak ki. Ezek gyakran éjszaka dolgoz­tak. Pedig az asszisz­ten­sek nem a vágó kényel­mét szolgálják.

Amikor kons­tatá­lom ezeket a változá­so­kat a produk­ciók­ban, felmerül bennem a kérdés : az új generá­ció hogyan fogja megta­nulni a szakmát ? Vagy csak „gomb­nyomó­kat” fogunk képezni, minden kultúra nélkül, akik nem képe­sek értel­mezni egy snit­tet ? Meggyőző­dé­sem, hogy a képzés minde­gyikünk ügye, nekünk az előző generá­ció­nak.