Vágó

A tinta még nem száradt meg a diplomámon amikor megérkeztem Franciaországba, 1973-ban. Hogy dolgozhassak mindenekelőtt meg kellett tanulnom a francia nyelvet, és főleg ki kellett tapasztalnom hogyan működik ez az ország. Ott, ahol nevelkedtem nem volt csak egy televízió és egy filmgyár. Mindig azt mondtuk: ha kidobtak az ajtón akkor mássz be az ablakon. De Franciaországban a rengeteg ajtó és ablak szédületes volt számomra. Nem ismertem senkit a szakmában, aki a lépéseimet egyengette volna ebben a labirintusban. Úgy döntöttem, hogy újrakezdem a szakmát a vágószobában. Ott maradtam 25 éven át. Mint külsős kezdtem a tévéhíradónál, majd később komoly riportokat és dokumentumfilmeket vágtam. A leggyakrabban újságírókkal dolgoztam, és a filmjeik vágása során segítségükre voltam a rendezői tudásommal. Jól kiegészítettük egymást. Megtanultam beleélni magamat a filmjeikbe és segíteni őket a témájukon belül.

Nagyon sokat tanultam a híradóban. A politikai világ elérhetővé vált számomra, huszonnyolc éves a kommunista rendszerben átélt bezártság után. Látva a vágó asztalon futó képeket, melyek a világ minden részéről érkeztek, képes lettem a saját véleményemet szabadon kialakítani. A világ realitása arra késztetett, hogy újra megvizsgáljam azokat a politikai és filozófiai koncepciókat, amiket belém neveltek; néhány év alatt semmi sem maradt belőlük. A demokrácia iránti tisztelet, a manipuláció megtagadása váltott fel bennem sok régi elvet, örökre.

A dokumentumfilmek és riportok szeretete nem csökkent az évek során. Imádtam ezt a munkát, ahol egy-egy snitt kiválasztása, egy ember arca, viselkedése, többet mond, mint a legjobb kommentátor szöveg. Az interjúk szövege, ahogyan azokat kiválasztjuk, illesztjük, vagy összeállítjuk, nagyon nagy felelősséget ró ránk. Egy jelenet ritmusát megteremteni, hogy az harmonikusan illeszkedjék a snittek belső tempójához, a zene kiválasztása, a keverés, hogy mindez a film mondanivalóját segítse, nagyon izgalmas munka. Egy filmet megcsinálni kis részletek egymásutánjával, ez olyan fajta hozzáállás, mint amit Michelangelo mondott (állítólag): minden kőben van egy szobor csak le kell fejteni a felesleget!

Ezek alatt az évek alatt, még akkor is ha vágás nagyon sok örömet okozott, a vágyam, hogy rendezhessek, nem szűnt meg, de távoli álom maradt. Még akkor is, ha időnként volt alkalmam kimenni a vágószobából, mert rám bíztak egy rendezést. Ilyen volt a vizuális elemek megvalósítása az első interaktív vidéolemezhez, Biarritzban. Az interaktivitás akkor meg gyerekcipőben járt és senki nem képzelte el, mivé válik napjainkra.

Vágóként dolgoztam 16 és 35 milliméteres film nyersanyaggal, majd megérkezett a vidéo, és ezzel a technikával lehetetlenné vált, technikai okokból, újra vágni egy jelenetet. A különböző generációk, kópiák a minőséget rettenetesen rontották. A vágás sokat veszített a bájából és az erejéből. Mert ki képes kiválasztani biztos kézzel egy új film az első snittjét, annak hosszát, a vágás első reggelén? Senki. Ezzel magyarázható a frusztráció, amit egy egész szakma élt át.

Szerencsére az „offline” vágás megszületett, és mi vágók újra megtaláltuk az elveszett paradicsomunkat. Én egyike voltam az elsők között, akik ebben a változásban részt vettek, ugyanis már 1991-ben, egy akkor még kezdeti stádiumban lévő programot használtam egy háromrészes (3X52 perc) dokumentumfilm sorozat vágásához, ugyanis a film nagyon nagy mennyiségű archívum anyagot tartalmazott.

Később gyakran dolgoztam offline vágással nagyon érdekes dokumentumfilmeken. De a vágásra kijelölt idő kezdett csökkenni, és a muszterolás gyakorta megszűnt. A rendező otthon muszerolt kazettákon, és a vágó már csak betáplálta a computerbe a timekódokat. Se a rendező, se a vágó nem voltak boldogok ebben a rájuk kényszerített struktúrában. A közös munka, a közös fejtörés, a vágó, újságíró vagy rendező között  lehetetlenné vált. Lassacskán a produktivitás győzedelmeskedett. Pedig egy emberi lény gondolkodási ideje nem csökken.

Ebben az időszakban a vágóasszisztenseket felváltották technikusokkal, akiket ismétlődő munkákra tanítottak ki. Ezek gyakran éjszaka dolgoztak. Pedig az asszisztensek nem a vágó kényelmét szolgálják.

Amikor konstatálom ezeket a változásokat a produkciókban, felmerül bennem a kérdés: az új generáció hogyan fogja megtanulni a szakmát? Vagy csak „gombnyomókat” fogunk képezni, minden kultúra nélkül, akik nem képesek értelmezni egy snittet? Meggyőződésem, hogy a képzés mindegyikünk ügye, nekünk az előző generációnak.